Paszomány jelentése:
Ruházati kellék. Főleg polgári és katonai díszruhák, menték,
nadrágok, dolmányok, atillák díszítésére használták. Úgy mondták, zsinórozták.
Lehet lapos, zsinóros sujtás, bojt vagy rojt alakú. Anyaga arany-, ezüst-,
selyem vagy gyapjúfonál. Előállíthatták szövéssel, fonással, sodrással,
veréssel, cérnázással. Külön iparág volt a gyártása, rokonszakma a
gombkötéssel.
A legmagyarabb szakma: így nevezték magukat hajdan a
gombkötő mesterek. Mára e büszke elnevezés szinte szimbólummá növekedett, és a
gombkötő és paszománykészítő szakma összeolvadt.
A gombkötők voltak hajdan a nemzeti viseletünk jellegzetes
zsinórdíszeinek, tollforgóinak előállítói. Egykor „Nodularius Hungaricus”-nak,
vagyis magyar gombkötőnek is hívták őket, mivel termékeik nemcsak a nemesi és a
polgári nemzeti öltözködésben játszottak meghatározó szerepet, hanem a
népviseleteknek és a magyar katonai egyenruháknak is meghatározó díszítményei
voltak, így szakmájukat joggal tartották a legmagyarabb mesterségnek. Pedig a
köznyelv összekeveri őket a német eredetű rokonszakma, a paszományos
képviselőivel, holott azok termékei sok évszázadon át elkülönültek a
gombkötőétől. A paszományosok ugyanis elsősorban ruhadíszítő szalagokat
szőttek, míg a gombkötők szőr-, selyem-, ezüst-, aranyszállal készült
fonalakból gombokat kötöttek, sujtásokat, zsinórokat vertek, vitézkötéseket
fontak.
A gombkötőmesterség önállóvá válásnak ideje a XVI. századra tehető, mikor a zsinór mint díszítmény, és a keleti elemeket is magába olvasztó magyar nemzeti viselet megjelent.
A reneszánsz idején hirtelen felbukkant mesterség aztán a
XIX. század végén majdhogynem el is tűnt a történelem süllyesztőjében. Mégpedig
azért, mert szorosan együtt élt a divat és nem utolsósorban a politika
változásaival: a díszes gombok, vitézkötések kezdetben a főúri és a katonai
viselet kellékei voltak, később a városi polgári és a falusi paraszti
viseletben is elterjedt az alkalmazásuk.
A reformkorban
nemzeti viseletté vált a zsinóros ruha, amit később, az abszolutizmus idején a
nemzeti ellenállás kifejezőjeként hordtak. A századfordulótól azonban rohamosan
hanyatlani kezdett az iparág: egyre inkább begyűrűzött a nyugat-európai polgári
öltözködés, s ennek eredményeképp a gombkötőmesterség kezdett feleslegessé
válni, s szép lassan eggyé olvadt a paszományos szakmával. De nem tűnt el
végleg, ugyanis 1933-ban Ferenczy Ferenc belügyminisztériumi titkár a Magyaros
Öltözködési Mozgalom Országos Bizottságának vezetőjeként a magyaros férfiruha
tervezésére pályázatot írt ki azzal a céllal, hogy a díszmagyar helyett
korszerűbb díszruhát hozzanak létre. Így született meg a XIX. századi magyar
öltözettől kölcsönzött szabásmóddal és zsinórzattal díszített, fekete, polgári
öltöny, a bocskai, újra fellendítve a ruhazsinórok iránti keresletet.
A két világháború között tehát ismét kivirágzott a szakma,
több tucat műhely kezdte meg működését az országban. Egészen a néhány
évtizeddel később bekövetkező kommunizmusig. Kisebb csoda, hogy az elvtársak
szemszögéből valószínűleg ízig-vérig reakciósnak tűnő paszományos- és
gombkötőmesterség ebben az időben nem tűnt el végleg, csak mellékvágányra
került.
A háború előtt még a nagypolgárságot és az arisztokráciát
kiszolgáló mesterek a színházi világban találtak menedékre, a kosztümös
tévéfilmekhez, jelmezekhez, és olykor-olykor a múzeumi kiállítások anyagának
felújításához adták tudásukat. A gombkötőmesterség tehát néhány évtizedre a
múzeumok legfelső polcára került, de nem sokáig. Akadt ugyanis egy-két idős
mester, aki tudását megőrizte, és átadta a következő generációnak. A következő
generáció pedig a rendszerváltás után nekiveselkedett, hogy felébressze
tetszhalott állapotából ezt az ősi magyar mesterséget.
A hagyományőrző egyesületek, néptáncosok, díszruhát gyártó
szalonok is keresik a paszományt. Sőt, Tóth János műhelye készíti a
köztársasági őrezred parlamenti díszruhájának díszítményeit, s a 2002-ben
felállt huszár díszlovas egység ruháinak rátéteit is.
Forrás:
http://www.demokrata.hu/ujsagcikk/tobb_szaz_oltes/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése